Hárún és a Mesék Tengere

Hárún és a Mesék Tengere

Az indiai születésű brit író, Salman Rushdie, akire a mohamedán vezetők kimondták a fatvát, korunk egyik legnagyobb mesemondójának számít. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az Ezeregyéjszaka történeteinek világát és a nyugati narratív hagyományokat ötvöző egyetlen meseregénye, a Hárún és a Mesék Tengere. Miután 1988-ban Sátáni versek című regényével elnyerte a Whitebread-díjat, emellett az iszlám fundamentalisták ellenszenvét is, Khomeini ajatollah a fanatikus muzulmánokat felszólította az író meggyilkolására. Az angol titkosszolgálat elbújtatta Rushdie-t, s e rejtőzködése idején írta a klasszikus hagyományok és a már-már posztmodern felfogás között egyensúlyozó művét. A regényben egy mesemondó, miután elhagyja a felesége, nem akar többé mesélni, és elzáratja házában azt a csapot, melyből a Mesék Tengerének vize folyik, és amelyből ha valaki iszik, akkor fejében rögtön millió s millió végtelen történet születik. Fia, Hárún, aki meg akarja akadályozni ezt, elrepül a Kahaninra, a Föld második holdjára, hogy megkérje az ottani uralkodót, hogy mégis engedje tovább folyni a cseppfolyós történeteket otthonukba. De Kahanin uralkodójának kisebb gondja is nagyobb ennél, hisz országát az égitest sötét felén élő gonosz Csúpválák veszélyeztetik, akik örökre meg akarják mérgezni a mesék varázslatos vizét. A kötetet a mesében előforduló, nagyrészt hindusztáni eredetű személy- és helységnevek jelentésének magyarázatai, valamint a szerző Sálímár bohóc című írásának részlete zárja.

Ossza meg velünk véleményét erről a könyvről!