A szövegember

Tóth László A szövegember című interjú-kötetében munkásságáról, családjáról és a XX. század közép-európai történéseiről, viszonyairól tesz vallomást.

Fülszöveg:

...író? Költő? Művelődéstörténész? Irodalomtörténész? Színháztörténész? Szerkesztő? Műfordító? Mindegyik. Valószínűleg akkor tudjuk lefedni szövegekkel való foglalatoskodásának teljes spektrumát, ha a (csehszlovákiai) magyar irodalom mindenesének nevezzük.

Szövegember. Aki egy kicsit is szeret olvasni, az már bizonyosan kapcsolatba került egyik-másik munkájával, ugyanis könyvtárakban, könyvesboltokban nehéz őt nem megtalálni: 35 önálló kötet szerzője, emellett háromtucatnyira tehető az általa szerkesztőként jegyzett könyvek száma. Aki ránéz dús ősz szakállal övezett hatalmas koponyájára, hajlamos jóságos nagypapára asszociálni. A látszat azonban részben csal: a szerző (újra)kezdő apuka is. Hároméves lánya, Anna fiatalabb unokáinál. Feleségével, a valószínűleg genetikailag irodalmi pályára kódolt Tóth Ozsvald Zsuzsával Dunaszerdahelyen több tucat folyóméter könyv között élnek.

A padlótól a mennyezetig könyvek borítanak egy nagyobb és egy kisebb dolgozószobát, de könyvek sorakoznak, vagy éppen hevernek az előszobaszekrényekben, a nappaliban konzervatív könyvszekrény, a konyhába is jutott egy vidám könyvespolc, a kamrában pedig újabb megpakolt könyvszekrények, illetve másodpéldányok, bedobozolva. A hálószobába nem néztem be, de úgy tudom, onnan sem hiányoznak a könyvek; Tóth László egy korábbi, budapesti - akkor éppen - legénylakásában az ágy kitörött lábát néhány vaskos lexikonnal pótolta.

"A szövegember szövege interjúkból áll össze. Egészen pontosan 47-ből. Az elmúlt idő nyomában alcímet viselő kötet előszavában azt írja Tóth László: „Sosem voltam újságok, egyéb médiumok, illetve riporterek sztároltja, és senki nem versengett nyilatkozataimért, interjúimért, az elmúlt közel négy és fél évtized alatt így is összejött vagy száz interjúm.” A 47 interjú tehát az összes interjú megközelítőleg fele, viszonylag nagy számnak mondható. A kötet azonban nem negyvenhét interjút tartalmaz, hanem egyet.
 
Az interjú népszerű sajtóműfaj, egyben munkamódszer is. Műfajként annak paradoxona jellemzi, hogy megfoganásakor két ember magánbeszélgetése, mely azonban – az élő adás lehetősége óta akár megszületése pillanatában, de később mindenképp – számol a nyilvánossággal. A napi sajtón túli szférában az interjú átmenet is lehet a szépirodalom és az újságírás között.
 
Az interjú műfaja Tóth Lászlótól sem idegen. 1981-ben Vita és vallomás. Beszélgetések csehszlovákiai magyar írókkal címmel jelent meg első interjúkötete, melyet aztán – eddig – további kettő követett. Az 1996- os Szó és csend (tizenegy beszélgetés költőkkel) az Új Forrásban megjelent költőinterjúit tartalmazza. A 2006-os Hatszemközt, avagy Korbúcsúztató – anno 1989 című, páros interjúkból összeálló kötete azért is érdekes lehet, mert a szövegek a rendszerváltás évében keletkeztek, ám a könyv csak bő másfél évtizeddel később jelent meg, így kordokumentum is. A szövegemberben a szövegember – újságírói kérdésre válaszolva – így vall az interjúról: „Számomra az interjú is egyenrangú műfaj a többivel, s ha komolyan vesszük, ugyanúgy képesek lehetünk vele a saját látomásunkat (is) megfogalmazni a világról, mint például a verssel, s nemcsak a magunkét, hanem a megkérdezettünkét is. Kérdés és válasz ugyanis együtt alkot egészet benne; valószínűleg a beszélgetőtársaim válaszai sem léteznének a közreműködésem nélkül, vagy ha igen, semmiképpen nem úgy, mint a velük együtt készített interjúmban: hiszen valamiképpen a válaszaikban is benne vagyok, nemcsak a kérdéseimben. Miként benne vagytok a most általam mondottakban ti is: a kérdezőim, akik nélkül nem sok létezne mindabból, ami – s ahogy – ebben a beszélgetésben testet ölt. Kérdezőnek̋ és kérdezettnek az igényes interjúban mindig szerzőtársaknak kell lenniük; ha nem így van, összecsapott – s csapnivaló́ – lesz az egész, vagy napi penzumot teljesítettünk. A kérdezőnek ugyanis legalább annyit kell tudnia a megkérdezettről, mint ő̋ magamagáról, sőt nem árt, ha időnként olyanra is ráhibázik beszéltetettjével kapcsolatban, ami neki is új, ami számára is csak ettől kezd megnyílni. Ilyenkor a megkérdezett számára is érdekessé kezd válni a kérdező, s ettől kezdve az interjúnak nyert ügye van.”
 
Ahogy fentebb írtuk, a kötetben negyvenhét interjú áll össze egy koherens szövegfolyammá, szakmai és családi önéletírássá. A szövegemberben Tóth László szerkesztői-(én/ön)történészi énje dekonstruktorként kerül a szerző pozíciójába, lebontva, majd radikálisan újrakontextualizálva a korábban meglevő, folyóiratsírban fekvő szövegeket, amelyek e beavatkozás előtt nem kezdeményeztek párbeszédet egymással, esetenként nem is tudtak egymásról.
 
A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás című tanulmányában Hayden White jegyzi meg: „Nincs olyan alkalomszerűen feljegyzett történelmi eseményhalmaz, amely önmagában történetet alkotna. Az eseményeket történetté a történészek teszik, bizonyos elemek elhagyásával vagy alárendelésével, és mások kiemelésével, motivikus ismétléssel, a hangnem és a nézőpont változtatásával, alternatív leíró stratégiákkal. Azaz nincs olyan történelmi esemény, amely lényegéből adódóan tragikus vagy komikus lenne, ilyennek csupán felfogható egy bizonyos nézőpontból, vagy egy olyan strukturált eseményhalmaz kontextusában, amelynek kitüntetett helyet élvező eleme.” A Tóth László által strukturált én- és öntörténelmi eseményhalmaz kitüntetett helyet élvező eleme pedig Tóth László.
 
„Mást se tettem világéletemben, mint építkeztem: építettem önmagamat, a személyiségemet, a magam világát – és ezt teszi minden ember. És azon múlik minden, hogy ez az építkezés autentikus, értelmezhető világot eredményez-e, vagy sem” – válaszolja Tóth László a 156. oldalon, Lacza Éva 2004-es kérdésére. S bár a beszédhelyzetből adódóan e sorok írója úgy értelmezi, az „autentikus, értelmezhető világot” Tóth László abban a beszédhelyzetben elsősorban a szubjektumra vonatkoztatja, ugyanez igaz A szövegember lapjain megképződő szövegvilágra is. Sigmund Freud rámutat az Álomfejtés című könyvében, milyen nagy meggyőző ereje lehet egy koherens narratívumnak – illetve annak a módnak, ahogyan egy megfelelően megválasztott rekonstrukciós folyamat áthidalja a szakadékot két, látszólag független esemény között.
 
A családtörténet, a szakmai és magánélet-történet koherens narratívummá szervezésének szándéka mögött álló monumentális de- és rekonstrukciós folyamat az, amely engem lenyűgözött A szövegember olvasása közben. Negyvenhét, reklámmagazinban, családi magazinban, tévémagazinban, napilapban, hetilapban, irodalomi folyóiratokban, rádióban, pódiumbeszélgetésen vagy könyvben megjelent (vagy elhangzott), mondanom sem kell, a homogénnek jóindulattal sem nevezhető interjúszöveg(-tenger) koherens egésszé szervezése invenciózus szerkesztői teljesítményként sem utolsó, ám túl is mutat azon. A szövegeken elvégzett szerkesztői munka ugyanis egyfajta írástechnikaként tételeződik. Újra White-tal szólva: bizonyos elemek elhagyásával vagy alárendelésével, mások kiemelésével, motivikus ismétléssel, a hangnem és a nézőpont változtatásával áll össze koherens narratívummá, önéletrajzzá a negyvenhét párbeszéd, s kerül dialogikus viszonyba immár egymással is." (forrás: liliumaurum.sk/a-szovegember/p61)

Írjon véleményt a termékről