Mi magunk vagyunk a "rohanó emberek", akikről Tiziano Rossi kötete szól. Olyan könyv ez, melynek szerkezete rendkívül precíz, s igen sok belső összecsengést tartalmaz, már-már zenei összhangzatokkal és rezonanciákkal. Minden oldalon két négysoros rövid verset találnunk. A megrabolt élet, a megragadott érzések, pillanatfelvételei ezek, melyek visszaadják az emberi természet egész bizonytalanságát és törékenységét, sokkal tágabb, szinte kozmikus időhorizontra vetítve azt. Két összemérhetetlen nagyság vetekszik a pillanatban, mindegyik a saját erejével, és az ember egy kicsit beleszédül. Így érzi magát az olvasó is a kötet egy-egy oldalán egymás mellett szereplő két "személlyel", a két ellenpontban álló egyéniséggel szemben, akik mintha arra akarnának emlékeztetni, hogy a lelkünk mélyén végeredményben valamennyien kettős személyiségek vagyunk.
Tiziano Rossi egész irodalmi pályájára jellemző, hogy hol meghatott, hol gunyoros empátiával írja le ezeket a képeket. S az áttetszően tiszta, rövid dalocskák végül is megindító kórussá állnak össze, földi pályánk halk második szólamává.