Alexander Brody könyve egyszerre idézi meg Hunyady Sándor arcképét és azt miliőt, ahol és ahogy e jelentős írói életmű létrejött. Hiszen ő művelt körökben ismerte meg a műveltséget, züllött körökben a züllöttséget. Mindig kívülről tudta figyelni az emberi világot, hogy azután műveiben pontosan és belülről megörökítse.
ELŐSZÓ
Arcképnek szánom ezt a könyvet Sándorkáról. Hunyady Sándortól novellát kért Illyés Gyula az Új Magyar Dekameron számára. A kézirat megszületett, és Hunyady a következő sorokat mellékelte hozzá: „Ez a középszintem. Retus nélküli fénykép. Ilyet mindig tudok írni, minden sugallat nélkül, elég, ha egy kicsit összeszedem magam." Hunyady Sándor, vagy ahogy egész Budapest nevezte, Sándorka, a nagybátyám volt. És most én is összeszedtem magam, s reménykedve a sugallatban összegyűjtöttem egyet s mást. Nem azokat a kiváló novellákat és színdarabokat, melyek olvashatóak számos kötetben, hanem tárcákat, vallomásokat, elfeledett írásokat, egy meg nem jelent színdarabot és kollégái róla szóló visszaemlékezéseit. Hitem szerint ezek együtt megrajzolnak egy retus nélküli arcképet. Teljes odaadással, egy életen át törekedtem megközelíteni nagybátyámat. Olyan akartam lenni, mint Hunyady Sándor. Erre persze nem volt esélyem, de magát a kísérletet is nemesítőnek éreztem. Ha egy szivart több mint fél évszázados dohányzás után sem tudok azzal az eleganciával tartani, mint ő, hogyan lehetne esélyem olyan könnyedséggel írni, olyan szeretettel cselekedni, ahogyan Sándorka tette?