Vajon mi látható egy emeleti szobából, ha az ember végignéz a városán, annak környezetén, emlékein, élményein – az életén? Mi marad a táguló tér és a múló idő takarásában? S mi az, ami még így is sejthető? Szászi Zoltán versei ezekre a végtelenül személyes kérdésekre keresik a választ mély filozofikummal, keserédes nyugalommal.