Hogy az egész nép, fajra és nemre való tekintet nélkül, ezeknek az imáknak és búcsúknak részese lehessen, megparancsoljuk és elrendeljük, hogy az összes városok, területek és helyek minden egyes templomában a három órai és az esti ima között...egy vagy több zengő haranggal, hogy jól hallhatók legyenek, félórás időközönként háromszor harangozzanak mindenegyes nap... (III. Calixtus pápa bullájából, 1456. június 29.)
Ugyanezen a napon első ízben harangoztak délben a Város minden plébánia templomában a Miatyánk és az Üdvözlégy Mária elimádkozására a török ellen éppúgy, ahogy a boldog emlékezetű III. Callixtus pápa bevezette és szentséges urunk... parancsolta meg ezt a harangozást, amit az év minden egyes napján mindörökre meg kell tartani. (Johannes Burchardus pápai szertartásmester naplójából, 1500. augusztus 9.)
A harang szava egykor végigkísérte az emberek életét, rendbe fogta hétköznapjaikat, ünnepeiket. Mára veszített hajdani fontosságából, de a régi latin mondás: vivos voco, mortuos plango, fulgura frango - azaz: az élőket hívom, a halottakat elsiratom, a villámokat megtöröm - a mai ember számára is jól értelmezhető szólásmondás. A harangszó hívás, figyelmeztetés, emlékezés és emlékeztetés, védelem és védekezés egyaránt. Egy-egy közösség sokat áldozott arra, hogy szépen csengő, hírüket messzevivő harangjuk legyen. A haranghasználat rendje évszázadok altt alakult ki. De vajon tudjuk-e mindannyian, miért szólnak minden délben a harangok? Amikor 1456-ban Mehmed szultán félelmetes serege Magyarország ellen indult, III. Calixtus pápa keresztes hadjáratot hirdetett. Bullájában elrendelte, hogy harangszó szólítson imára minden hívőt a kereszténység védelmében. Sokan a harangszó nyomán elmondott ima erejének tulajdonították, hogy a Hunyadi János és Kapisztrán János által vezetett sereg Nándorfehérvár falainál győzelmet aratott a terjeszkedő Oszmán Birodalmmal szemben. A veszedelemre figyelmeztető és küzdelemre hívó harangszó így a törököket 70 évre megállító hatalmas hadi siker ünnepi harangszavába válthatott át. Ötvennégy évvel később, 1500. augusztus 9-én, a jubileumi Szentév kellős közepén VI. Sándor pápa a korábbi pápai bulla alapján egy újabb török veszedelem előszelét érzékelve már arról rendelkezett, hogy a harangszó ezentúl minden délben szólaljon meg: vésse emlékezetünkbe, hogy a kereszténység védelme, az összetartás minden időben és minden helyen fontos kötelesség.
Visy Zsolt szerkesztésében, jeles tudósok közreműködésével született meg a Déli harangszó (Tanulmányok a pápai rendelet félezeréves jubileumára) című ünnepi kiadvány olasz fordítása is, amelynek egyes írásai a nándorfehérvári győzelem mögé vonnak sokoldalú történelmi, művelődéstörténeti hátteret. Benkő Elek a harangozás szokásának kialakulását és európai történetét tekinti át. Patay Pál a magyarországi harangkészítés többévszázados útját rajzolja meg nagy értékű művelődéstörténeti adatok kíséretében. Török József a harangozás liturgiai hátterét vázolja fel jelentős új kutatási feltárásokra építkezve. Barna Gábor a harangozás szokásához kapcsolódó rendkívül gazdag néprajzi-népéleti megnyilvánulásokat veszi számba. Érszegi Géza az érintett pápai bullákat ismerteti. Ágoston Gábor viszont az oszmán terjeszkedés évszázadairól ad hiteles képet. Kulcsár Péter a történelem Kapisztrán Jánosát idézi a szemünk elé, míg Di Virgilio atya a szent világszerte élő és ápolt kultuszát tárja elénk gazdag adatok kíséretében.
A hat (a magyar mellett angol, német, francia, spanyol és olasz) nyelven megjelenő kötet egyfajta tudós főhajtás a múlt hősei előtt, egyúttal hagyománytisztelet, emlékeztetés és tiszteletadás annak a pápai bullának az 500. évfordulóján, amely az egész keresztény világban elterjedt és máig élő déli harangszót elrendelte.