"Az elmúlt század egyik jelentős katolikus megújulási mozgalma a forrásokhoz való visszatérést szorgalmazta mind a teológiában, mind az egyház életének más területein. Így például a szerzetesi közösségek is szívesen rendezik megújulási törekvéseiket az alapító eredeti meglátásához - szaknyelven "karizmájához" - történő visszatérés vonatkozási rendszerébe. Egy fiatal piarista 1956 novemberének végén rendalapítónk ünnepére, patrociniumra készülve így tette föl magának és rendtársainak a kérdést: "Mit tenne itt most Kalazancius? - így vetődött föl bennem a kérdés, hirtelen és élesen, először október 24-én reggel, a forradalom első és izgalmas éjszakája után, amikor ott álltam az iskola lépcsőházában, ahol az ávósokat lefegyverezték. A földön köröskörül géppisztolyhüvelyek, letépett vállpántok és rangjelzések ronggyá rugdalt tányérsapkák. A falról, kétemeletnyi magasságot betöltve a régi kápolna oltárképéről Kalazancius hajolt, kezében nyitott könyvet tartva, változatlan nyugalommal, kemény arcvonások közt bujkáló mosollyal s valami letagadhatatlanul spanyolos eleganciával képbeli védencei és minden korok piarista diákjai fölé. (...) Vajon az igazi, hús-vér Kalazancius továbbra is itt maradna könyvvel a kezében a gyerekek között? Vagy másfelé nézne? S ha eltűnne a mosolyos gyerekszagú képről, hová menne, hol állna munkába? 1956-ban drámai erővel ütötte szíven rendtársunkat ez a kérdés, de a kérdésben foglalt feladat nemcsak rendkívüli állapotokban szólítja meg a szerzetest. Megújulásra törekvő korokban pedig, mint amilyen a miénk is, szinte minden nap szembesülünk vele: mit tenne itt most Kalazancius, hová menne, hol állna munkába? A kötet számvetés arról, milyen feleletet adtak elődeink e kérdésre..." (Urbán József)