Csehy Zoltán hét év után jelentkezik újra önálló verskötettel: ez a hét év természetszerűleg hangnemváltással is járt. Az új kötet kompozíciója a 100-as szám bűvöletében fogant: az egyes antik szellemben kialakított könyvek a kilenc múzsáról és Apollóról kapják a nevüket. A Hecatelegium a klasszicizálódás jegyei mellett a szatirikus-ironikus hangoltság jegyeit erősíti fel.
A szerzői funkciót vezénylő szöveggenerátor egy többarcú, megkonstruált költőszerep lesz, mely humanista, reneszánsz eltökéltséggel parodizálja az irodalomtudomány vérmes parazitáit, nevetségessé teszi a bölcselőket, a nyelvészeket, költőket, egyszerre erotomán és nőgyűlölő, vallástalan és hithű keresztény. Kötetét, miután a Medicieknél csődöt vall, Mátyás királynak és a török szultánnak dedikálja, honorárium reményében zengzetes eposz írásába kezd egykori költőtársa, a pápává kinevezett II. Pius kalandos életéről – legalábbis az irodalmi fikció szerint.
A kötet szinte lírai kalandregénnyé válik egyrészt külső történéseiben, másrészt annak a költői elgondolásnak köszönhetően, mely a költő és műfordító szerepének problematizálásából adódik. A magyarországi költészetben a leginkább talán Janus Pannoniust idéző versnyelv epikus elemekkel feldúsulva szinte történetté olvasódik egybe. Pacificus Maximus, a kötet fiktív hőse erőteljes viszonyt alakít ki a magyar Janus Pannoniusszal, sőt, „fajtalan szerelembe” bonyolódik vele. Beutazza Bizáncot, perzsa költőket fordít, megjövendöli verses próféciákba öntve a világköltészet eljövendő sorsát és állapotát, persze, az alvilági álomutazás antik keretében – ilyen és ehhez hasonló időutazásra és szituációs gyakorlatokra csábítja olvasóját Csehy legújabb kötete.