„Habeant sua fata libelli”... Kötetem elbeszéléseinek legnagyobb részét az „Aranykor” legsötétebb, leggerincpróbálóbb, leglélekölőbb esztendeiben vetettem papírra – áfiumként tébolyulás ellen, a közért való tenniakarás legutolsó, talmi lehetőségeként. A História hőseit (s szenvedő alanyait) tetemre citálva tulajdon vívódásaimat, saját kétségbeesésemet, önnön kiútkeresésemet próbáltam megfogalmazni, az óhatatlanul kínálkozó történelmi analógiákból a kifürkészhetetlent, a lehetséges jövőt próbáltam kikémlelni – akkor, amikor úgy tűnt, hogy bevégeztetett. Kronosz immár nem számunkra méri a kiszabott időt... Azóta történt egy és más. A közéleti cselekvésnek nem várt – s már-már általunk nem is remélt – lehetőségei adattak meg. Jócskán megváltozott az irodalom teherbíró funkciója is. Ám az íróasztalomon villogó fehér papír mellünknek szegezett kérdése, a „quo vadis domine?” változatlanul ott kísért mindannyiunk hétköznapjaiban. Ezredforduló közeledtével a „mi dolgunk a világon?” kihívása mit sem vesztett aktualitásából...