Ujjaimból liliomok nőnek (Válogatott versek)

„Mindig arra törekedtem, hogy egy szép imádságot írjak valakihez – nem sikerült. Most már tudom, egész életem abban fog eltelni, hogy imádságot akarok írni, nagy, végtelen aranyimádságot. Kihez?... Földhöz? Istenhez? Csillagokhoz? Kedveshez?”

Már első verseiben alapvetően ösztönös költőnek mutatkozik, s ez az ösztönösség végigkíséri költészetét. A Bartalis-vers nemcsak a magyar népköltészettel és a klasszikus bukolikákkal mutat rokonságot, hanem a legősibb munkadalokkal is; a különös hatását az adja, hogy ez az ősprimitívség a modern technikai civilizáció, az emberi kapcsolatok egyre bonyolultabbá válása korában szólalt meg. A mezők szépségéről, a favágók, az aratók munkájának nagyszerűségéről dalol megszakítatlanul, olyannyira, hogy az egyes versek legtöbbször nem is különülhetnek el élesen egymástól. A természet kimeríthetetlen szépségeihez, energiáihoz igazodik a Bartalis-vers ismétlődéseiben végtelen áhítatában is: „Nincs kezdete az én dalomnak, / és nincs vége se, / egy darab a világból, / vagy talán maga az egész világ" (Ó, szép tavaszi nap!). 

A bartalisi bukolikák többsége az ember és a természet idilli viszonyát, a mezei munkának is inkább szépségét, semmint nehézségét zengi ugyan, mégsem a valóságtól elszakadt, mégis életszerű költészet ez. A természet a híres kosályi bukolikákban nem díszletként van jelen, az életforma egyben önkifejezési forma a kosályi költő számára. Művészi eszközeiben is tárgyszerű ez a líra; viszonylag kevés költői képet használ, köznapi tények, munkafolyamatok s a táj aprólékos leírásából áll össze a vers. 

Írjon véleményt a termékről