Svájci, német, dél-tiroli, olasz telepedik közénk, mint ezerszáz éven keresztül mindig. Van szín magyar borász, aki sváb bálba jár és stifoldert készít; van sok sváb borász, aki élenjáró magyar és ünnepkor bocskait visel; van itt német nyelvű horvát és szláv nevű sváb is. Gyönyörű keveredés.
Mecseknádasdon szekszárdi, Kisjakabfalván villányi borok készülnek – mindkét település Pécsi borvidékhez tartozik. Kérdezzük a kötődéseket, annyifélére derül fény, hogy egy nagylexikon is kevés lenne leltárazni – és akkor a ragaszkodások színeiről, szeretet teljes árnyalatairól meg sem tudnánk emlékezni.
Pesti mérnökember döbben rá arra, hogy számára a baranyai táj a szülőföld, a Vaterland. Szolnoki közgazdász érzi úgy, hogy negyvenes éveit taposva vissza kell térni a nagypapa fogadójához, az édesapa elveszített álmaihoz, Szekszárdra, Makóról a fővárosba elszármazott első generációs értelmiségi lel hazára a szelíd tolnai dombok között.
Gépészmérnök, programtervező matematikus, hűtéstechnikai nagyvállalkozó, testnevelő tanár, állami nagyvállalati vezérigazgató, a villamosságot egyetemen oktató kutató tér vissza a szőlőhöz. Matematika tanárnő dönt úgy, hogy negyven fölött beül a villányi szakközépiskolába borászatot tanulni.
