"Tízévesen Kele megpróbálta megfejteni annak a nagyvárosnak a szomorúságát, ahol élt. Felmászott éjjel a város közelében lévő hegyre, és megnézte az egyszerre kétmilliót pislogó óriást. A holdfényben megcsillant a rengeteg műholdantenna. Középen a folyó olyan volt, mint egy zsírfoltokkal küszködő celluloidszalag, amit az éhes mozigépész összefogdosott. Arra várt, hogy a látvány hirtelen darabjaira hullik, vagy legalábbis elúszik, mint amikor leolvasztják a hűtőszekrények jegét. De nem történt semmi, és ez így kiváltságos pillanat volt. Kele fázott, és elindult haza egy fényes csúszdán."
Bence Ottónak még a legpontosabb, legkönyörtelenebb írásaiban is van valami sajátos fénytörés, lebegés. Szövegei valahol az álomszerűség és a realitás között tétováznak, s így az olvasás során végig rögzíthetetlenek maradnak, bármikor bármelyik irányba könnyedén elmozdulnak.
TARTALOM
Bohócapám 5
A nő, akiben négyen laktak 11
Rontás 16
Röpkék 45
Párizsi kék 47
Negyven rabló 49
Taormina 52
Férfiplanéta 55
Piranella 59
Szabad 61
Mesebeszéd 63
Száraz felszálló (Angyalszervíz) 85
Táncrend 90
Bástya, lovacska, huszár... 100
Csendélet extrákkal 107